Egy teljes fesztivál egyetlen nap alatt avagy szubkultúrás tánciskolák a Nagyszínpadon – megkezdődött a Sziget

  Buena VistaBuena Vista

Az össznépi bulizás közepette miről is lehetne felismerni a napot, amikor a nagybetűs Sziget Fesztivál megkezdődik? Elárulom: arról, hogy a HÉV Filatorigát megállójától folyamatos emberoszlop kígyózik a K-Hídig.

 

Ezen felül megszaporodtak a karszalagokat ellenőrző biztonságiak és egy rögtönzött rendőrörs rittyen rögtön a K-Híd belső hídfőjéhez, asztallal, székkel,  jóhogy az ügyfélfogadási idő nincs kifüggesztve. Ráadásul megjelentek az első politikusok is a fesztivál területén, rögtön egy interaktív, a facebook-on is jelenlevő EUs fa alatt, melyet képzőművészeti hallgatók készítettek és amin keresztül a szigetlakók üzenhetnek Európának a következő évi magyar soros elnökség alkalmából. A bejárattól eddig a pontig négyszer ellenőrizték a karszalagunkat sorszám alapján. Információnk szerint számos hamisítvány van forgalomban. Ezért fontos, hogy aki még csak most készülne belépőt venni valamilyen okból, az csak az erre kijelölt árusítóhelyeken vagy megbízható forráson keresztül tegye.

 

Buena VistaBuena Vista

A nyitónap egyértelműen a punkzene és a non-konformizmus rajongóinak kedvezett, egymástól akár teljesen függetlenül is. Az igazat megvallva a kora délutáni napsütésben a Nagyszínpad felé araszolva többször is felötlött a kérdés, ugyan milyen lelke lehet annak az illetőnek, aki délután fél ötös időpontra teszi az angol punk egyik legynagyobb, máig aktív képviselőjét, a The Toy Dolls együttest. Költői kérdés, senki sem várt rá választ, ám ehhez képest még megdöbbentőbb volt a látvány, amivel az amerikai GWAR zúzta le a közönséget, akik a Nagyszínpad első hivatalos napját nyitották. Az átlagban koncertenkét 200 liter gyömölcslé-művért szertespriccelő hivatásos megbotránkoztatók húszéve vannak a pályán, a sablonos black és speed-metal zenéjük mellett a múfaj összes sztereotíp szörnyének beöltözve. A megtestesült metálklisék között néha feltűnik egy Jézusba oltott Hitler, számítógépesjáték főszörnye hatágú csillag kitűzővel, bombafejű muzulmán figura, túlfűtött szexualitású földönkívüliek és még sok minden más riasztó figura, hogy végtére is mind valamilyen csúnya, darabolós véget érjenek és persze fröcsköljön a gyümölcslé. Legalább a darazsaknak is jut valami a Nagyszínpad környékén is és nem a látogatókat macerálják. A lényeg, csak komolyan ne vegyünk semmit. Ahogy az énekes több fórumon is szokta hangoztatni, aki nem tudja levezetni szimbolikusan az agressziót, az  lépjen be a hadseregbe. Ha fentebb felsoroltak még nem lennének elég annak alátámasztására miért is van a Gwar számos városból a mai napig kitiltva az USA-ban, akkor hozzátenném, hogy a előszerettel növényevő dinoszaurusz jelmez mögé rejtőzködő énekes és vele együtt a zenekar úgymond védjegye egy túlméretes műpénisz.

 

Bad ReligionBad Religion

Aki mindezt épp elmével, gyomorral és főleg extra adag humorérzékkel túlélte, jutalmul megkapta The Toy Dolls koncertjét. Az 1979-ben alakult brit punkzenekar 31 éves pályafutása alatt 14 dobost és 12 basszusgitárost fogyasztott. Az egyetlen állandóságot Olga, polgári nevén Michael Algar gitáros-énekes képviseli. Utoljára 2006-ban adtak ki koncertlemezt. Szerdán a közönség Duncan "The Amazing Mr. Duncan" Redmonds dobos és Tom "Tom Goober" Blyth gitáros társaságában láthatta a gúnypunk örökifjú fenegyerekét. Ami a koncertet illeti, lehetne itt nagy szavakat írni, hogy mennyi klasszikus számot hallhattunk, de lassan a Toy Dolls összes száma ebbe a kategóriába tartozik. Természetesen volt a koncert-kedvenc Nellie The Elephant, a gyermekdalból lett punkhimnusz a megszökő cirkuszi elefántról. A koncerten viszonylag ritkán hallott Harry Cross-t is lejátszották és Glenda and the test tube baby. Nem hiányozhatott a instrumentális számba becsempészett Brahms magyar táncok motivum sem, hiszen minden országban már-már kötelező eleme koncertjeiknek egy helyi klasszikus feldolgozása. Ezenfelül minden szokásos és újkeletű bolondozást beleadtak az egymás heccelésétől, a közönség énekeltetésén át a szinkron gitárpörgetésig. Mindezközben körülbelül úgy szóltak, mint egy stúdiólemez. Hamisítatlan punkbohózat másfél órában, a közönség közt pedig a tarajosok mellett teljes Cézár, növény és Hupikék Törpikék jelmezben pompázó rajongók is feltűntek, méltón az együttes által képviselt komolysághoz.

A Toy Dolls zúzását még ki se nagyon pihenhette a közönség, mikor a nagyszínpadra zúdult a madridi SKA-P legénysége. Szinte hangról hangra azonos műsorral a tavalyihoz, mégis megunhatatlanul. Az egyetlen változás talán a multimédiás betétek száma, amit a kivetítőkön látszottak egyes számok alatt, megerősítve azok tartalmát a spanyolul nem beszélő rajongók között is. A nap első tömegtapasztalata, hogy spanyol punkokkal bulizni jó, mert minden bevitt alkohol egység és hiperaktivitás ellenére nem dózerolják le a körülöttük állókat, a hangulatot viszont pillanatok alatt megalapozzák mindenki számára. Akármilyen furán is hangzik, ki kell jelenteni, hogy kulturáltan szórakoznak. Annak ellenére, hogy kizárólag spanyolul énekelnek, a számok között is spanyolul szólnak a közönséghez, mégis átjön az üzenet és ez nem csak a kivetítők érdeme. Emelett helye van a bolondozásnak és a bulizásnak is, éppúgy mint az egyház, a bikaviadalok (Verguenza), a rasszizmus (A La Mierda), a háborúk és a globalizáció elleni protestálásnak. Fentebb már említettem, hogy jó az együttesek hazai tábora közelében lenni egy-egy ilyen koncert alatt. Tanulni lehet tőlük, így például amikor a Romero el Madero (Romero a Fakabát) alatt a szomszédos holland kollega ugrálni kezdett a mögöttünk álló spanyol rajongók elmagyarázták, hogy erre nem pogózni kell, hanem amolyan riszálós táncot produkálni, mert az antiglobalista tüntetők mindig így táncolnak a rendőrsorfal előtt. Tánciskola a barikádon, hibátlan angolsággal. Arról nem is szólva, hogy egy énekestől az elismeréssel fogadja az ember, ha elképesztő hadarással bír énekelni, de azt amikor mindezt többezer ember csinálja utána illetve vele együtt hadar ordítva a Cannabis című szám elején, azt igazán leírni se lehet. Megkapta a magáét a fogyasztói társadalom is (consumo gusto - közízlés) és az állatkísérleteket végző laboratoriumok is (Animal de laboratorio), hogy végül kiderüljön, mégis mi vagyunk a forradalom (Somos la revolución - Resistencia). Ezt pedig az a több tízezer ember, aki délután 6 órára a Nagyszínpad előtt volt talán el is hitte kis időre. Mi lenne itt, ha értenénk a pontos szövegeket is?

Ezzel pedig még messze nem ért végett a nap, miután fotósunk nem kapott bebocsátást a Madness fotózására, utunk Világzenei színpad felé vezetett, ahol a Grammy-díjas, kubai klasszikus a Buena Vista Social Klub és Omara Portuondo lépett színpadra. Évről évre ugyanazzal a visszafogott, elegáns profizmussal és a zene feltétlen szeretetével kápráztatják el a közönséget az idős, mégis kortalan művészek. Minden alkalom különleges és megbecsülendő, amikor még láthatjuk őket játszani.

 

SKA-PSKA-P

A koncertet sajnos láttuk teljes egészében kivételesen, mivel velük egyidőben a Nagyszínpadon az európai ska legnagyobb legendája, a Madness játszott. Három évvel ezelőtt már voltak a Szigeten, amikor egy elég halovány, léleknélküli, de tökéletes nosztalgia-haknit adtak elő. Nagyon nem illett a képbe és nehezen tértünk felette napirendre, ahogy azt is sejtettük, nem lehet ez mindig így. A szerda esti produkció aztán minket igazolt, bár a fiatalos csibészkedésnek és a vad táncoknak már nincs helye egy 34 éves együttes fellépésén, azért a  közönség szórakoztatása se maradt el. A számok időben és népszerűség szerint is kiválóan lettek összeválogatva, a nagy sláger, a lírai dallal vagy a nyugodtabb, újabb szerzeményekkel. Jó hangulatú, nívós koncertet láttunk, ahol majd az összes kedvenc Madness számunk is elhangzott, visszaadva azt a 2007-ben kicsit elveszni látszó érzést, amit az ember egy ilyen ritkán látott, legendás együttestől várna. Ahogy Graham „Suggs" McPherson, az énekes az „Stay forever young" előtt meg is jegyezte, hogy mennyire jó látni, hogy ennyi „igazán" fiatal is eljött a koncertre, igazán vegyes összetételű közönség gyűlt össze, néha egészen kivételes dolgokat produkálva. Így esett, hogy a jó negyvenes öreg-skinhead tízéves-forma fiát tanítgatta a tócsatűntettő homokban az oi-klubbok egykor „rettegett" tánclépéseire, beleértve a hadonászó kézmozdulatokat a helybenfutáshoz hasonlító ugrálással - több kevesebb sikerrel. De a szövegeket azt hibátlanul tudta végig. Az egész vidám és szürreális előadás végén a korona az amúgyis ritka kiváló Night Boat To Cairo végén az össznépi tánc a színpadon, nagy részük a  közönség közül került ki, punkok, skinheadek, divatos lányok, fiúk, de feltűnt a soraikban a SKA-P teljes legénysége is a road-okkal egyetemben. Hab a tortán, hogy a záróakkordok után a Monty Python Always Look on The Bright Side of Life (Brian élete) című klasszikusára, mosolyogva énekelve hagyta el a közönség a területet. A lehető legtalálóbb, legfrappánsabb befejezés, köszönjük.

Ekkor még mindig nem értünk a nap és a legendák sorának végére sem. Épp csak annyi időnk maradt, hogy kényelmesen elérjük az A38-wan2 gigasátrát, ahol nem kisebb csapat, mint az idén 30. Születésnapját ünneplő kaliforniai Bad Religion készülődött, a gördeszkás és egyben a kaliforniai punkzene ősatyja. Magyarországon már kétszer láthattunk őket, egyszer még a Vans Warped Tour keretében egy gördeszkás és bmx-es verseny és bemutatókörút keretében,  aztán a Szigeten is később. Mindkét koncertjük jókora csalódás volt a rajongók számára, nem a profizmus hiánya, nem a zeneszámok, hanem valamiféle lelkesedés hiányában, amit igazán nem lehetett megfogalmazni. Most azonban már tíz perccel a kezdés előtt egy gombostűt nem lehetett leejteni a sátorban, annyian várták őket. Jórészt külföldiek, ahogy arról a kezdeti találgatások is szóltak, de azért szép számmal képviseltette magát a hazai rajongótábor is. Pontosan kezdtek, a hangzás leginkább egy szétgyötört Sokol-rádióhoz hasonlított, nem tudni hány hangmérnöknek nem sikerült kiszűrni a hatalmas sátor adta visszhangokat, de hát ez van, ezt kell szeretni. Nem túlzás és nem dicsekvés, de a harmadik (!) sorból legelől leginkább a dalszövegekről lehetett megismerni a számokat, annyira eltorzult a hangzás. De a koncertet magát semmivel nem lehetett elrontani, hajnali egy óráig üvöltötte rekedtre magát az ember a máig aktuális szövegeken és az igenis zseniális zene romjain. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy meg kellett állapítanunk, az együttesből korántsem a lelkesedés hiányzik, semmiféle sztárallűr vagy felsőbbrendűsködés nincs bennük (amivel sokszor vádolták őket ezek miatt a fura koncertek miatt). Ami viszont feltűnő, hogy még mindig teljesen megilletődöttek a nagy létszámú közönség előtt és nyilván kisebb klubbokban jobban feloldódnak a hangulattól. Röviden szólva nem minden jön át a rivaldán és ami átjön, az se mindig jól. Pedig a kései időpont ellenére is szemlátomást jókedéllyel beleadtak minden tőlük telhetőt és hallottuk a Punk Rock Song-ot, a No Direction-t, az Infected-et, a Generator-t és az időközben kissé korszerűsített Digital Boy-t is. Mindenki sajnálhatja aki kihagyta, eddigi legjobb koncertjük volt Magyarországon.

Amiről viszont mi maradtunk le, az az intézményesített megbotránkoztatás újkori istennője Peaches az A38 sátrában szintén, a francia Inspector Cluzo, aki a nemrégiben a hardcore legenda Sucidal Tendencies előzenekara volt vagy a finn metálbanda a Children of the Bodom. De több se időben, se kapacitásban nem fért a napunkba sajnos, így is szinte egy teljes fesztiválra való programot láthattunk egyetlen nap alatt. Ez pedig még csak a kezdőnap volt, alaposan fel kell hát kösse az a bizonyos alsóneműt a következő napok összes fellépője, hogy hasonló színvonalú napokról írhassunk máskor is.

Verner Adrienn Ágnes - Szvitek Péter

Fotó: Szvitek Péter